Még elég korán van, 5kor ébredtem, s hajmosás után, törölközőbe csavart fejjel nekiesek kiontani a bennem lévő gondolatokat, melyek fokozzák azokat a feszültségeket, melyet a helyzet, amiben nap mint nap benne élek, sajnálatos módon még mindig fokoz.
A
tegnapi információ, el sem hiszed, hogy mennyire hat még mindig rám. Kaptam már
hideget-meleget eleget életemben, de ez a két szó számomra a negativ
megnyilvánulás hatalmas ismérve.
Magán- és közéletem kudarcait minden esetben
a túlzott bizalmamnak, emberekbe vetett hitemnek köszönhetem. A világot -
ismerve annak realitását is – optimista megközelítésben közelítettem meg nagy
általában. Persze voltak esetek, mikor látván, vagy megérezvén valami ördögi
képességgel, szinte borítékoltam az eredményt, ami lehet, hogy nem éppen a
legkedvezőbb volt. Ha annyira negativan gondolkodnék, soha semmilyen helyzetből
nem álltam volna talpra. Az élet sokszor tett padlóra, vagy még inkább bepréselt
az alá - kevés ember tudott volna feljönni innen.
Adnék-e kisutat egy
embernek, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe, ha akaratos volnék?
Lehet, hogy rosszul ismerem magam, lehet, hogy álomképet ringatok magamban önnön képemet illetően – ekkorát tévednék?
......
Zárszóként egy gondolat. Világ életemben kerültem a negativ embereket, máig keresem a jót, a közvetlenséget, ahol az adni szó legapróbb értelmezése is teret nyer. Ahol adhatok, segíthetek, valami kis pluszt belelopva a másik emberek életébe. Ahol tudnak örülni a pillanat szépségének, ahol át képesek érezni és megfogni annak mélyebb érzéseit. Hiába is szerettem volna esélyt ábrándozni valakivel, ha ezeket az antennája nem fogja, ott nincs keresnivalóm. Kérdem én, ha olyan lennék, mint amit tart rólam, most morfondíroznék és foglalkoznék vele egy cseppet is…?
… néha úgy érzem, a magány a végzetem – elemészt lassan, mint egy gyilkos kór … mint? valójában az is… győznöm kell felette, mert hiszem, hinnem kell, hogy nem ezért jöttem e világra….
Köszönöm, hogy időt szántál rám :)
Egy pillanat, itt az ötletről, tettekről szól a dolog.
Merthogy tetteinket minden esetben döntések előzik meg, melyeket meghozhatunk, gyorsan, gondolkodás nélkül, mondhatni csuklóból, avagy hosszas megfontolás, tépelődés után. Soha nem tudni, hogy végül a meghozott gondolat jól, vagy rosszul sül el, ám egyetlen dolog biztos: akkor, mikor azt a döntést meghoztuk, a legjobbnak tartottuk.
Az ember igyekszik a Személyes Történetét élni. Sokszor jönnek tényezők, melyek hosszabb, rövidebb időre úgy befolyásolják életét, hogy erről az útról eltér mindaddig, míg fel nem fedezi, hogy nem ez az, amit akart.
Minthogy feltételezem azt, mint alapvető tényt, hogy az ember a legjobbat akarja önmagának, így azonnal adódik a kérdés, hogy miért nem ismerjük fel azokat a tényezőket, amelyek a még jobb döntéseink meghozatalához vezethetnek.
Ha a Személyes Utunkat járjuk, mekkora az esély arra, hogy azt párosan is sikerre vigyük? Mekkora befolyásolással vannak ránk a múltban történt események, melyek a mai formánkká alakított minket tetteinkben és gondolatainkban?
Hogyan lehet ezt úgy kiiktatni, hogy közben ne váljunk türelmetlenül, fej nélkül okozóivá életünknek, anélkül, hogy némely esetben hatáshelyzetbe is tudjunk kerülni, csupán, mert teret adnánk a másik ember lényének is? Vajon ez tényleg valós hatáshelyzet lenne, vagy csupán kivárás, mely a kommunikáció egyik eleme, hisz ezzel azt kommunikálhatjuk a másik felé, hogy ”most te jössz”?
Miért nem egyszerűbb az élet? :)
Az ember folyton vágyik valamire, amit el szeretne érni. Álljunk meg egy gondolatnál, mely jelen esetben a társ kérdése – annak megtalálása, kialakítása, ill. megtartása.
Normál esetben vágyainkat igyekszünk elérni, s ha létrejött az a szerencse, hogy találtunk egy hasonló rezdülésekkel bíró embert, szeretnénk annak társaságát élvezni, minél többször és több ideig. Ez természetes vágy, mellyel az ember a mindennapi életét teszi szebbé, melegebbé, boldogabbá. Magától adódik az a törekvés is, hogy a másiknak is szeretnénk az általunk vágyott boldogságot nyújtani. A kérdés, ugyan jól közelítünk-e felé?
Ehhez fel kell ismerni, hogy a másik gyorsasági üteme hol van a mienkhez képest. Ez viszont nem könnyű dolog. Függ az adott személy egyéniségétől, és nagymértékben a múltbéli eseményektől, melyek befolyásolják tetteit, érzéseit, gondolatait. A leginkább a felismerést a másik ember őszintesége segíti. Mivel ez – amennyiben a hajlandóság megvan mindkét részről -, mindegyik fél érdeke, a sok és tartalmas, nyílt, gátak nélküli beszélgetés már a kezdetekkor elősegíti a felesleges sérülések, újabb fájdalmak elkerülését, illetve minimalizálását. Ha két ember nagyon egy hullámon rezeg, az időbeni eltérések (gyorsaság) kiküszöbölhetőek azzal, ha nyíltan felvállalják és őszintén kommunikálják, mik a vágyaik, mit éreznek saját Személyes Történetüknek. Meg kell vizsgálni és el kell dönteni, hogy a másik ember céljai, összeegyeztethetőek-e a sajátokkal, magyarán, van-e reális esélye annak, hogy az eddigi kommunikáció és másik által keltett és iránt érzett pozitív érzületek fejlődjenek. Bármily erős vonzalom is kialakult időközben, a közös út nem működik, vagy csupán ideig óráig, ha a felek bármelyikének nagyobb kompromisszumot kell kötnie, ami elviszi a Személyes Történetétől. Boldogtalanság és kudarc az ára. Ám, ha az ember úgy érzi, hogy a két történet oly közel áll egymáshoz, hogy egymás mellett, egymást felerősítve élhető, úgy az idő, mint tényező elhanyagolható, hisz amúgy is csupán emberek által kitalált viszonyítási eszköz. Ha az ember célon van, s még a kezét is fogják, a kékmadár végig fogja kísérni életét.
S hogy mindezzel mit is akartam mondani?
Kommunikáció, kommunikáció és még mindig kommunikáció…
Nyíltan, őszintén, bátran és bármikor, mikor az emberből kikívánkozik, mielőtt a saját gondolatai elvinnék olyan irányba, mely a realitástól nagyon eltér, és olyan önvédelmi lépésekre szánja el magát, amelyek a helyes kommunikáció során elkerülhető lehetett volna.
Az életet élni kell, nem álmodni, mégis nincs jobb, szebb és boldogabb lét, mikor az ember az álmait éli meg…
